Magyarország most ott tart, ahol. Némelyek szerint ez mindannyiunk sara, mások szerint kevesebbeké. Hogy konkrétan kik azok a kevesek, az jó darabig nem volt világos, ám a vélemények lassacskán kezdenek kikristályosodni: ezek. Akik itt húsz éve beszédeket tartanak, aláírnak, átadnak, nyilatkoznak, akikről ír az újság, akiket Pápai megrajzol. Pár tucat. Ugyan ez így marhaság, de hát szidni csak azt lehet, akinek tudjuk a nevét, és magunk elé tudjuk képzelni a fizimiskáját; kicsinyke, meghitt kör ez, ők a mi barátaink, akikért nem rajongunk oly nagyon. Viszont jó, ha van egy könyv, amelyben lehet őket nézegetni, mint egy tablón, s amelyben az ábrázolásmód, hogy úgy mondjam, nem túlidealizált. Úgy láttatja őket, ahogy mi látni akarunk. Pápai kolléga úr (vizuálpublicista) Dávidban, Pokorniban, Sziliben haloványabb,de Csurkában, Demszkyben, Draskovicsban, Gyurcsányban, Németh Zsoltban, Schamschulában, Sólyomban, hogy csak párat mondjak, roppant erős...