Akárcsak Shakespeare a drámát, John Donne a 16. század végére konvenciókba merevedett, rutinos, de üres sablonokkal dolgozó angol reneszánsz költészetet újította meg. Kerülte a közhelyeket, zsúfolt, intellektuális és érzéki szenvedélytől feszülő versei merész, mindmáig érzékletes és modern képekkel vannak telve, sokszor még a versritmus kötöttségeit sem tűri. Egyforma szerelmi hevülettel énekelte meg ifjúkorában (mint titkos házasságáért börtönt szenvedett katona és jogász) kedveseit, öregkorában pedig (mint a londoni Szent Pál templom esperese) istent. Költészetének összképe tulajdonképpen egyetlen, bonyolult szerkezetű paradoxon. Belső lényege leginkább külső jelzőinek: misztikus érzékiségének és érzéki miszticizmusának hangsúlyozásával jellemezhető. Szerelem és kiábrándulás, ifjú szépség és visszataszító öregség, elkeserítő isten és vonzó sátán, a kibontakozó élet és ennek minden ellenkezője, egyszóval az örök változás fájó tudatossággal, nyugtalanító egységben jelentkezik költészetének teljességében és részleteiben egyaránt.