Az öldöklés évszakában korábban keltünk a szokásosnál, jól belaktunk hússal, aztán fölmentünk a focipályára, úgy kilenc vagy tíz óra körül. A főnökök lehordták az elkésőket, utána mingyár elindultunk a támadásra. Az egyes számú szabály az volt, hogy öljünk. A kettes számú szabály hát az nem létezett. Nem volt ez egy bonyodalmas szervezés.Így emlékezik vissza a ruandai népirtás egyik aktív résztvevője az 1994-ben történt eseményekre, az afrikai történelem talán legnagyobb tömegmészárlására, amikor is az ország lakóinak többségét kitevő hutuk három hónap alatt mintegy 800 ezer tutszit gyilkoltak meg, miközben a világ nagyhatalmai lesütött szemmel, de némán álltak.A neves francia újságíró és haditudósító, Jean Hatzfeld hátborzongató és megrendítő dokumentumregényében maguk a gyilkosok vallanak sorozatos rémtetteikről. A többnyire bozótvágó késekkel és furkósbotokkal felfegyverkezett hutu parasztok úgy mentek nap mint nap a mocsárban rejtőzködő tutszik felkutatására, akárha csak munkába indultak volna. A szisztematikus mészárlás végét sípszó jelezte, utána következett a fosztogatás, majd a jól megérdemelt pihenés és szórakozás a falu kocsmájában. Hatzfeld vagy egy tucat gyilkost szólaltat meg, egy baráti banda tagjait, akik a könyv születése idején már valamennyien börtönbüntetésüket töltötték. A megdöbbentő nyíltsággal mesélő és cseppnyi bűnbánatot sem tanúsító elítéltek akik közül egy sem volt született gyilkos, korábban békés földművesként élt valamennyi felváltva mondják el személyes élményeiket, mozaikszerű elbeszélésükből megrázó kép bontakozik ki egy minden képzeletet felülmúlóan embertelen világról, ahol a termés alatt gyűlöletet érlelt a föld, mert nem volt elég nagy két etnikum számára. Kegyetlen, felkavaró könyv csak tizennyolc éven felülieknek!